Alig 1-2 napos eltéréssel olvastam Holly Black: The Folk of the Air trilógia első két kötetét (várni kellett a rendelés érkeztére a második esetében, pusztán emiatt volt a pihenő), és mivel tulajdonképpen egyetlen olvasmány élménnyé állt össze a két rész, így jobbnak látom együtt górcső alá venni őket.
Konkrétan felfaltam mindkét kötetet. Könnyed, élvezetes olvasmány mindkettő, fenntartják az érdeklődést elejétől a végéig, szépen viszik végig az olvasót a kiindulóponttól a betetőzésig. Inkább cselekmény-, semmint karakterközpontú könyvekről van szó, ezt muszáj kiemelnem, ugyanis amíg a cselszövések, intrikák és politikai helyezkedések részletesen le vannak írva és elmagyarázva, addig bizony a szereplők eléggé… sekélyesek. Ez pedig kiváltképp a Wicked Kingben válik szembetűnővé. Nem nevezném kifejezetten hibának, mert látszik, hogy az írónő több energiát és időt fordított a világépítésre (ami engem abszolút megvett kilóra!), a plotra, így várható, hogy valahonnan el kellett vennie, hogy ne legyen túl hosszú a két regény.
(Bár most olvasom a The Diviners második részét, és az angolul is több, mint 600 oldal, és ugyanúgy YA, mint a The Folks trilógia.)
A világ, ahogy említettem, totálisan lekenyerezett. Imádtam ezt a népi babonákat, természetközeli, boszorkányos hagyományokat és hiedelmeket magába foglaló, egyszerre elbűvölő, a csillogó felszín alatt viszont életveszélyes környezetet. Van valami borzongatóan gyönyörű, bizarr és félelmetes, abban, hogy ami a tündéreknek, koboldoknak és egyéb lényeknek a féktelen szórakozást jelenti, az emberi oldalról megbotránkoztató, fenyegető. Az ember csak játékszer és/vagy szolga, ezt pedig Holly Black többször is megmutatja egy-egy hatásos, de nem hatásvadász jeleneten keresztül. Megszégyenítés, dorbézolás és vérontás kéz a kézben jár a vidéken, az egyszerű halandó pedig jobb, ha meghúzza magát.
Az első részben kapott alapfelállás mindezek tükrében még érdekesebb: egy vörös sapkás tündér (harcias, a háború és vérontás közepette van igazán elemében), Madoc legyilkolja hajdani halandó feleségét, aki megszökött tőle, és családot alapított egy másik, szintén Elfhont megjárt halandóval. Utána magához veszi vér szerinti, félig ember lányát, és a halandópáros két lányát is, innentől pedig mind Elfhonban nevelkednek. A félvér, Vivienne mindenben ellenkezik az apjával, két húga, akik ikrek (Taryn és Jude) azonban a múltbéli, kisgyerekként megélt trauma ellenére megszerették új otthonukat. Feszült, szeretve gyűlölt viszony alakul ki mind – főleg Jude részéről, akinek a szemszögéből látjuk az eseményeket – a hellyel, mind Madockal kapcsolatban.
Előbbiben folyamatos megaláztatás és lenézés a jussuk ember mivoltuk miatt, védelmet csak az jelent számukra, hogy Madoc tábornok tündérgyerekekhez méltó neveltetésben részesíti őket, a sajátjaként neveli mindnyájukat, a hatalma pedig néminemű védelmet mégiscsak jelent számukra. Utóbbi esetén pedig ott van maga Madoc, aki legyilkolta a szüleiket, mégis szeretettel és törődéssel viseltet irántuk, felelős szülő, bár vér szerint semmi köze az ikrekhez.
Jude és Madoc közös jelenetei emiatt számomra a kedvenceimmé váltak az első könyvben. Attól függően, hogy Jude épp min ment keresztül és milyen állapotban volt, változatos apa-lánya szituációkat láthattunk tőlük, hol szívmelengetőt, hol robbanásig feszültet. Mindig ott lebegett kettejük fölött a véres múlt, anélkül, hogy külön kiemelte vagy említette volna az írónő. Megmosolyogtató volt nyomon követni, ahogy végül Jude akarva-akaratlan, Madoc tanításának és nevelésének hála a leginkább a gyereke lett.
Érdekes volt látni, ahogy a három lány a maga módján próbált beilleszkedni, vagy épp kilógni, mindegyiküket más cél vezette. Vivienne volt az, aki félvér mivolta miatt könnyen beilleszkedett, szerzett barátokat és nem érte atrocitás, mégis ő vágyott vissza leginkább a halandók közé, ő akart Elfhontól távol élni.
Taryn simulékony, csendesen engedelmes alkalmazkodással válaszolt minden konfliktusra, meghúzta magát és bár végig tisztában volt Elfhon veszélyeivel, hogy milyen kevésre tartják a halandókat, igyekezte megőrizni derűlátását, a csodákba kapaszkodott, mesés házasságban látva a menekülő utat a lenézett ember-sorsból.
Jude a lapulás és a kitűnés között ingázott, hol képes volt csendben tűrni, hol a sarkára állt akkor is, ha az adott helyzetben nem az volt a legokosabb döntés. A történet előrehaladtával mindinkább ez utóbbi lett a rá jellemző. Láthattuk, hogyan telt be nála a pohár, így amikor besokallt, visszavágott, akkor is tökéletesen érthetőek voltak a reakciói. Mindhármuk – főleg az ikrek – hozzáállása az élethelyzetükhöz megalapozott, legitim, tudjuk, miért jutottak oda, ahova.
Mindezek eredményeképp, habár tényleg elég vékony karakterábrázolásokat kapunk, azok mégis élesek és pontosak. Működik, mert Holly Black hagyja, hogy a karakterek közötti interakció természetes legyen, magával hozza a különböző nézőpontokat, és hagyja, hogy ezek megütközzenek! Ezért sem feltűnő és/vagy zavaró az első részben, hogy inkább sablonokat, semmint kiforrott figurákat kapunk. Bár gyengém valahol az ilyen típus, de lássuk be, Cardan is a hányattatott, rossz/traumatikus sorsú, zűrös családi hátterű rosszfiú egy mintapéldánya, aki azért mégiscsak odavan a hősnőért, hiába a nagybetűs BULLY archetípusa. Mind tudjuk, hogy ha nem lenne olyan átkozottul vonzó, senki se lenne képes megbocsátani neki. Legalábbis és főleg az első kötetben nem.
Ráadásul az első kötet a világgal, a cselekménnyel és a bemutatott szereplőkkel, a köztük lévő dinamikával ügyesen egyensúlyoz, nincsenek nagyobb hibák, vagy olyan problémák, amiket egyből kiszúrnék és piszkálná a csőröm. Talán tényleg csak az, hogy Cardan egy bántalmazó, Jude konkrétan fél tőle, aztán mégis alakul a molekula.
A második kötet, a Wicked King azonban már nem ennyire szerencsés. Azt meg kell adni neki, hogy jól kezeli az előző rész végével megváltozott status quót, valamelyest elkerülte a középső kötetek “helykitöltő, összekötő” átka és van önálló fókusza némineműleg, bár így is eléggé szaglik az a kapocsszerep. Viszont itt elmarad az újdonság minden varázsa. Ismerjük a környezetet, tudjuk, miféle szörnyetegek rejtőzhetnek a bájos arcok mögött, ahogy az udvari intrikák, cselszövések szövevénye is kedves ismerősként köszönt. Ennek a kötetnek kellett volna egy erős karakterfejlődéssel fellépnie, ha már a plot szolidabbra sikerült és a világ se tartogat igazán meglepetést. Bemutatnak új helyszíneket, de azok nem elég frissek vagy furcsák, eltérőek az eddigiektől, ráadásul olyan sokat nem is idézünk az adott területeken.
Nincs karakterfejlődés. Mindenki ugyanazt hozza, amit az első részben, ez alól egyedül Cardan lehet a kivétel, vele viszont sajnos sokkal kevesebb időt töltünk, mint szeretném. A kevés idő pedig azt is magával hozzá, hogy nem is igazán látjuk azt a változást, ami ott is van, meg nem is. Az volt az érzésem vele kapcsolatban, hogy Holly Black tudta, hogy nem maradhat meg a nehéz múltú, bántalmazó szadista skatulyában, mert úgy egyszerűen hiteltelen lenne a Jude-hoz fűződő viszonyának változása, illetve Jude kibontakozó vágyódása. Ugyanakkor még mindig ott motoszkál az egész mögött, hogy ha Cardan nem lenne olyan ellenállhatatlanul vonzó külsőleg, semmi sem mentené meg attól, hogy az olvasók nagy többsége a kasztrálását követelje. Tudjuk, hogy miért olyan, amilyen, sajnáljuk is érte, a Wicked Kingben megmutatja, hogy ha lehetősége van rá, és nincs ott a negatív hatású ismerőskör, akkor másképp is képes viselkedni. Viszont ahhoz képest, hogy ő a fő szerelmi érdekeltség, ebből nagyon keveset látunk. Egy-egy jelenetet mindössze, amik hatására Jude máris jobb színben látja, holott lehet épp jó pillanatában kapta el. Kevés az a fejlődés, amit látunk, az idő, amit vele, kettejükkel töltünk, így furcsa lesz a viszonyuk is.
MINI SPOILER!!! (jelöld ki, ha nem zavar a spoiler és kíváncsi vagy)
Az meg pláne visszásan jön át, hogy Jude csak azután kezd vele némineműleg, hogy egy év, egy napnyi szolgálatra vette rá Cardant. Irányítja, a bábja, és bár Cardan folyamatosan feszegeti a határait, Jude egyáltalán nem bízik benne továbbra sem, kizárólag azért kerülnek közelebb egymáshoz, mert Jude nyeregben érzi magát és az ő kezében a hatalom, az irányítás Cardan szabad akarata fölött. Bár a fiú a végére kijelenti, hogy bízik benne, nem látom ennek okát, mert eddigre számtalan dologról kiderült, hogy elhallgatta Cardan elől, félrevezette és felhasználta őt. Persze, zsák a foltját mondhatnánk, az egyik szadista és kegyetlen, a másik számító és törtetőt, lehet egy csupa szenvedéssel megtűzdelt, destruktív kapcsolatot írni, de továbbra is ott a probléma, hogy nincs kibontva! Nem tudom, hogy ez romantikus akar lenni, vagy olyan power-couple, aminek a tagjai tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy mit művelnek egymással, de az érdekeik miatt ez megfelel nekik. Emellett mint említettem, soha nincsenek egy szinten. Az első részben Cardan volt hatalmi pozícióban Jude fölött, akkor fedte fel, hogy vágyódik a lány után, amikor az kést szegezett a torkának, székhez közötte és fenyegette. A másodikban pedig Jude uralkodik Cardan fölött, és bár itt úgy tűnik, hogy közel azonos szinten mozognak, az erődinamika nem ezt sugallja az esetek többségében.
SPOILER VÉGE!
Bár be kell valljam, amikor Cardan elengedi magát – az író engedi, hogy kiélje magát – azt egyszerűen imádom! Az az arrogáns szellemesség és cinikus humor roppant szórakoztató! És a második részben valóban fel-felvillant valami többet, mélyebbet, értékesebbet magából, ebből kellett volna többet kapnunk, látnunk.
A második részre Jude kettő szóra redukálódott: hatalom; terv. Esküszöm, ha mindannyiszor ittam volna egy felest, ahányszor felbukkan a “hatalom” szó, 40 oldal után már csatak részeg lettem volna, 60 oldalt követően pedig a detoxban találom magam. De ami még ennél is rosszabb, sehova sem fejlődött vagy változott a leányzó. Továbbra sem bízik meg jobban másokban, hazudik és titkolózik lépten-nyomon, az pedig nem karakterfejlődés, hogy elkezd komolyan vonzódni Cardanhoz. Ráadásul kivették őt a családi közegből. Valahogy a körülötte leginkább felbukkanó és előforduló karakterekkel nincs meg az dinamika, mint az előző részben, és ez sajnos igaz a Madockal közös jelenetekre is.
Azt mondjuk továbbra is meghagyom neki, hogy ő egy nagyon jó példája fantasyben a harcos-erős nő karakterének. Taktikus, mert egy tábornok mellett nőtt fel, ő képezte és nevelte, így érthető – és többször meg is mutatja az írónő -, hogy megtanult jól vívni, valamint stratégához méltón gondolkozik. Azok után pedig, hogy szemlesütve és sokat tűrve kellett felnőnie, érthető, hogy szívós, eltökélt, az ambíciójának is remek táptalaj mindez. Emellett pedig nem lett dölyfös, nem vált idegesítővé, a hibáinak vannak következményei – főleg a Wicked King végén!
Azt viszont nem tudom neki elnézni, hogy 300+ oldalon keresztül csak azt hallgatom tőle, hogy hatalom megtartása így, hatalom megtartása úgy, hatalma van így, elveszhet a hatalma úgy, tervet kovácsol itt, tervet sző ott, terv kezdett kibomlani amott.
Nem vagyok a romantika megszállottja fantasy esetén, Brent Weeks Éjangyal trilógiájában is tökéletesen elvontam a minimális, pusztán olykor-olykor felbukkanó szerelmi szálakkal, mert maximálisan lekötött a cselekmény, az azt alakító szereplők, azok mélysége és személyes drámája. De a Wicked King esetében időről időre azon kaptam magam, hogy azért drukkoltam, bukkanjon már fel Cardan a következő bekezdésben, és szóljon végre másról egy icipicit a regény, mint a hatalomról, Jude végtelen ambíciójáról, a tervekről, a hazudozásról, a titkolózásról és az intrikákról. Kicsit örülök, hogy itthon még nem jelent meg a harmadik, egyben záró kötet, mert a Wicked megfeküdte a gyomromat az elsorolt dolgok tekintetében.
Senki sem mozdult előre vagy lépett vissza, mindössze az erőviszonyok és ennek megfelelően a szövetségek változtak. Ez egy stratégiai játéknál, háborús, politikai játszmás történetnél rendben van. De se YA-ban, se fantasyben, a kettő vegyítésében meg pláne nem annyira oké. Az a baj, hogy ennyivel lehet leírni a karakterviszonyokat is. Nem érzelmek sarkallták őket erre vagy arra, hanem érdekek, ambíciók és célok. Megintcsak: lehet ezt és így, sőt, nagyon jó, ha vannak tisztán elkülöníthető, egyéni célok, amik mozgatórugóként szolgálnak, de egy folytatásban, egy bejáratott, ismert karaktergárdával ez így kevés és üres. Nem jönnek át igazán a dilemmák (ha egyáltalán vannak), a célok mögötti személyesebb, mélyebb indokok, az ezeket esetleg akadályozó belső vívódások. Olyan, mintha egy maréknyi ember sakkozna. Vannak fordulatok, ügyes lépések, szorult helyzetek, utolsó pillanatos nagyot húzások, majd váratlan mattok. De nem éreztem mindezek mögött a személyeket, talán – és ez egy nagyon nagy TALÁN – egyedül Cardan volt ez alól kivétel, ám az is elképzelhető, hogy azért gondolom így, mert elszórtan bukkant csak fel, és olyan ízt, életet hozott a jelenetekbe, amikből még sokkal többet szerettem volna.
Az első részt mindenkinek merem ajánlani, tényleg nagyon jól sikerült, azonnal beszippantott és teljesen kizártam vele a külvilágot. A másodikat valószínűleg úgyis elolvassa, akinek az első tetszett, mert még többet akart és látni szeretné, hova vezet az új felállás – én is így jártam. És pont ezért fogom a harmadikat is felfalni, amint megjelenik itthon, mert megint csavart Holly Black egy nagyot az egészen az utolsó pár oldalon. Viszont a Wicked King miatt fenntartásokkal fogom forgatni a trilógia Queen of Nothing címre keresztelt zárókötetét.
Champagne & Dark Chocolate 