Mondtam a Cruel Prince és a Wicked King kettős kritika végén, hogy bár a második résszel nekem egyet visszalépett a trilógia és megragadtak a szereplők, attól még rá fogom vetni magam a befejezőre, amint megjelenik itthon.
Nos, ez megtörtént. Vegyes érzéseim vannak.
A hatalmat sokkal könnyebb megragadni, mint megtartani.
Jude alaposan megtanulta ezt a leckét, amikor mérhetetlen hatalomért cserébe lemondott a gonosz király, Cardan feletti uralmáról.
Tündérfölde száműzött halandó királynéjaként elveszettnek érzi magát, a semmi királynőjének. Ám megfogadja, hogy mindent visszaszerez, amit elvettek tőle. Az esély kétszínű ikertestvére, a szintén halandó Taryn képében érkezik meg, akinek az élete veszélybe kerül.
Jude kénytelen vállalni a kockázatot, és visszatérni a veszedelmes tündérudvarba, valamint szembenézni a Cardan iránti érzéseivel, hogy megmentse a nővére életét. Csakhogy sok minden megváltozott Elfhonban a távozása óta. Háború közeleg. Jude beférkőzik az ellenséges tábor mélyére, és ő maga is belekeveredik a véres politikai csatározásba.
Amikor egy eddig szunnyadó, ám igen erős átok elszabadul, pánik söpör végig a vidéken, és Jude választani kényszerül a becsvágya és az embersége között…
!!!SPOILER VESZÉLY ÚTON, ÚTFÉLEN!!!
Kezdjük a prológussal, ha már a könyv is ezt teszi, és a benne felbukkanó jövendöléssel, amit minden királyi sarj születésekor megejteni, így Cardan esetében is. Ez az oka annak, hogy a családja – Balekin kivételével – sose törődött vele, nem szerette, megvetette. Kivéve az anyja, neki jóslat nélkül is csak nyűg lett volna, egyedül ahhoz kellett volna neki a fiú, hogy hosszabban fürödhessen a király figyelmének fényében. Ez vezetett ahhoz, hogy Cardan fogal-körömmel küzdjön azért, hogy észrevegyék őt is, foglalkozzanak vele is, és – mint az gyerekeknél szokás – ha jóval nem tűnhetett ki, hát feltűnést keltett rosszal, kegyetlenkedéssel, botrányokkal. Igazság szerint érthető, hogy mitől lett olyan, amilyen, miért tűnik szinte lehetetlennek számára, hogy szimpátiát, gyengédséget tudjon kimutatni, élcelődéssel, gúnnyal üti el a legapróbb kedves gesztust is, a hálával pedig végképp nem tud mit kezdeni.
A harmadik részre Holly Black már egyértelművé tette mindezt, ennek megfelelően Cardan viselkedésében is kétséget kizáró változások állnak be. Az egyik legékesebb példája, ami nem kötődött Jude-hoz az volt, amikor a sebesült Csótányt maga mentette, cipelte. Ott volt először igazán, tisztán szimpatikus, erényes, pozitív karakter értelemben véve szerethető. Elhittem, hogy a külsején kívül van, amibe bele lehet szeretni, valami, ami egy jó, egészséges kapcsolat felé mutathat.
Azért nem azt írtam, hogy “valami, amibe Jude beleszerethetett”, mert… nem igazán sikerült bevennem, hogy a leányzó szerelmes. Inkább a 20 oldalanként említett hatalomba, semmint a tündér királyba. Egy darabig komolyan fontolóra vette, hogy amikor Cardan egy átok miatt hatalmas kígyó változott, mágikus kantárral hajtja az uralma alá, és ő lesz kíméletlen hatalmának, uralkodásának szörnyeteg szimbóluma. Valami, amivel fenyegethet másokat.
A férje. A szerelme.
Végül elveti ezt, mert tudja, hogy Cardan mennyire gyűlölné az egészet és ő sem lenne képes így élni, de amennyi ideig ennek a lehetőségét fenntartja… Hát… az kiiicsit elgondolkodtató volt. Egyfelől Jude végig egy meglehetően taktikus, ésszerű, katonás jellemet képviselt, lopott, csalt, hazudott szemrebbenés nélkül, és bár tudta, hogy nem cselekszik tisztességesen, de a céljaival szentesítette az eszközeit. Bevallom tetszett, hogy egy morálisan szürkébb hősnőt kaptunk, azt külön díjaztam mindvégig, hogy hideg számítását a nevelőapja nevelésével támasztotta alá az írónő. Jogos volt, hihető, megérthető, abszolút elfogadható és logikus.
Az is érthető, hogy Black Cardant és Jude-ot a hasonlóságaik alapján – nehéz gyerekkor, sok megaláztatás, kényszerű tűrés, bizalmatlanság, másokban való csalódás stb. – akarja közelebb hozni egymáshoz, olyan párosnak beállítani őket, akiket az Isten is egymásnak teremtett. A probléma az, hogy pont ezek a hasonlóságok azok, amik alap esetben távol tartanák őket egymástól, hatalmas, masszív falakat emelve mindkettejük részéről. Ezért erőltetetten hat mindkettejük részéről egy-egy nyitás, vagy érzelmekről való beszélés. Hiába vagyunk végig Jude fejében, Cardan a 3. – és egyben záró – részig nem mutat fel színtisztán szimpátiát közvetítő gesztust. Mindig van a háttérben valami utálat, megfélemlítési vágy, gúny, akár azért, mert tényleg ez a szándéka, akár mert így próbálja önmaga elől is rejteni, hogy vonzódik a lányhoz. Jude pedig ennek rendje és módja szerint fél tőle, még a záró kötetben is közli vele, hogy igen, retteg tőle.
Tisztában vagyok vele, hogy a trilógiában azt mondták, hogy a tündérek értelmezése szerint a halandók számára a szerelem olyasmi érzés lehet, mint a félelem. De épeszű ember menekül, vagy legalábbis távolságot tart attól, akitől fél! Ez nem atomfizika, hanem puszta primitív, túlélési ösztön. És nem, nem romantikus! Továbbra sem. Ráadásul Jude már a második kötetben – vagy az elsőben is – táplálgat érzéseket Cardan iránt, amikor pedig aztán még végképp egy kis gennypóc volt a fiatalúr. Vagyis, ott tartunk, ahol a korábbi posztban írtam: ha Cardan nem lenne olyan eszméletlenül jóképű, hanem a csúf tündérek egyike volna, Jude az életben, bottal se ért volna hozzá. Cardan nem lenne több a szemében, mint egy bántalmazó fiatal, aki képtelen felülemelkedni a nehéz gyerekkor árnyékán, sőt, valószínűleg még jól meg is vetné őt ezért. De hát ha szexi, akkor egyből megértőek és sajnálkozóak vagyunk, értem.
Nem érzem bennük azt a fajta power-couple energiát, amit ki akart belőlük hozni az írónő.
Az igazi gyöngyszem, és aminek szívből örültem, hogy visszatért: a Madoc-Jude páros közötti apa-lánya kis villanások, a mélyre vágó párbeszédek, a súlyos pillanatok. Az ő jeleneteik, a kapcsolatuk alakulása a második részben mutatott gyengélkedéssel is nagyon szép ívet írt le a trilógia során. Minden egyes szóváltásban ott vibrált a közös múlt, tele keserűséggel, gyűlölettel, büszkeséggel, szeretettel. Abszolút ambivalens viszony, feszültséggel és érzelmekkel gazdagon ábrázolva. Imádtam!
A Vivi-Taryn-Jude testvérhármas dinamikája is működött, bár Taryn teljes fordulása, Jude pártjára állása és elköteleződése kissé hirtelen volt. A terhességgel elég erős alapot kapott, hogy végső soron kikre mer igazán támaszkodni, de akkor is… fura volt, hogy egy percnyi megingásra, vagy kísértésre se tellett az utolsó könyvtől.
Vivi és Heather kapcsolata pedig tökéletesen hidegen hagyott, ha őket egy az egyben kiveszik, se változik semmi. Konkrétan.
Másik problémám a cselekménnyel volt. Pontosabban azzal, hogy nem éreztem, hogy van tétje a dolgoknak, mert mindent vészesen gyorsan és igazi áldozatok nélkül sikerült megoldani. Nem voltak súlyos következmények, nagy katarzisok. Nicasia segítségét kérte Jude, amikor fogalma sem volt, hogyan változtassa vissza a kígyóvá lett Cardant. Végül se a visszaváltoztatásban, se a Madoc seregei elleni csatában nem volt jelentősége ennek, ami azért fáj, mert a két hölgyemény viszonya korántsem baráti, így csalódás, hogy egy olyan könnyes-könyörgős jelent egyszerűen nem térült meg. Akárcsak Vivi és Heather: nulla változás következett volna be, ha ez kimarad.
Hasonlóan cserbenhagyott a kígyó esete is, amitől végképp többet vártam, ha már a borítóra is odatekergőzött. Az előzetesen véletlenül elcsípett egy-egy mondat alapján azt hittem, hogy Cardan esete központibb probléma lesz, esetleg a harmadik rész gerincét képezi, és Jude azért tér vissza Elfhonba, hogy visszafordítsa az átkot, megmentse Cardant és vele a királyságot, vagy ilyesmi… Ehhez képest a kígyó a regény utolsó harmadában-negyedében bukkant fel! (Egy szintén semmilyen esemény apropóján: Cardan eltörte a Vérkoronát, hogy ne kényszerítse semmilyen eskü a tündéreket és szabadon dönthessenek, hogy kit támogatnak, mert sem a szeretetet, sem a hűséget nem lehet kikényszeríteni – ez egyébként egy szép Cardan-jelenet volt. És láss csodát: minden zökkenőtől, konfliktustól mentesen azonnal, egyöntenűen Cardant választják meg. Aztán a törött koronából kiszabadult az átok.)
Cardan kevesebb, mint három napig volt kígyó!
Nem voltam elragadtatva.
Locke halála szintén nem von maga után sok következményt, Cardan immár a második barátjáról nem tudja, hogyan, ki keze által halt meg, de hát kit érdekel? Cardan gyűlölt anyjáról se tudjuk meg, hogy végtére is hol kötött ki, nem is érdekes mindez, a lényeg, hogy a végén mind elmentek pizzázni.
Annyival többet ki lehetett volna hozni ebből! És nagyon sajnálom, mert a potenciál ott volt, a világ, a szereplők, az egymáshoz való viszonyuk egy monumentálisabb lezárásért kiáltott, amit már sose kapnak, kapunk meg.
Így sem volt rossz! Goodreadsem a megmondhatója, ennél jóval pocsékabb könyvhöz is volt balszerencsém idén. Ez azért fájt kicsit, mert jó alapokat kaptunk, élvezetes, olvasmányos stílust, helyenként döbbenetes mélységet és érzékenységet, ez a szint viszont nem tudott kitartani mindenhol. Több kellett volna a személyesebb pillanatokból, főleg a Cardan-Jude páros esetén, hamár a romantikus szál volt a másik központi elem a politikai machinációk mellett. Több Taryn-Jude jelenetre lett volna szükség, kiváltképp a második- és harmadik részben, több mélyítés, kiélezettebb viszony, kiérdemeltebb happy end esetükben is.
A kígyó és a törött korona messze nem nyomtak annyit a latba, mint akár a borító alapján gondolhattuk volna, a háború lagymatag 1 csatás lett, a konfliktus csattanó nélkül zárult. Langymeleg fürdővíznek érződött az, ami a második rész végén egy ígéretes, izgalmas, drámai lezárást ígért. Örültem, hogy mindenki megkapta a maga kis boldog lezárását, de nem éreztem, hogy igazán megküzdöttek volna érte.
Kellemes kikapcsolódás volt, de távolról sem érte el azt a hatást nálam, amit az első rész. Egy-két kuckózósabb estére tökéletes olvasmány, nem okoz álmatlan éjszakákat, nem gyötör meg, csócsálja szét a lelked és nyomja le a darálón. Ugyanakkor fel se pörget, nem ad extra löketet, nem válsz izgatottá és nem fogod úgy becsukni, hogy másnap már újra akarod olvasni.
Azt minden esetre elérte, hogy újra akarjam nézni a Koboldok és tündérek című filmet, illetve elkezdjek keresni valami klassz, epikusabb tündéres történetet, akár könyvben, akár filmben/sorozatban, akár játékban.
Champagne & Dark Chocolate 