2020 könyvekben

Avagy a jó, a rossz, a sótlan és a meglepetés.

Ha bárki nézi, mit művelek goodreadsen, az nagyjából tudja, hogy mikkel szórakoztattam magam idén olvasás terén. Azt is, hogy összességében az átlagos értékelésem 4,3 volt, ami azért egy meglehetősen pozitív szemléletről és élményhalomról árulkodik.

És igen, a szerencsének, meg az előzetes terepfelméréseimnek hála összességében kellemes órákkal gazdagítottak az idén kézbe vett könyvek. Mondok pár példát a teljesség igénye nélkül, akár legjobbaknak is nevezhetjük őket – ezek azok, amiket eleve úgy választottam olvasásra, hogy elég nagy volt az esély a pozitív élményre.

Erin Morgenstern: Csillagtalan Tenger; Éjszakai Cirkusz
Az Éjszakai Cirkuszra már jó ideje vadásztam, és amikor idén itthon is megjelent a Csillagtalan Tenger, egyértelmű volt, hogy legalább erre a Morgenstern könyvre lecsapok. Aztán a Cirkuszt is újra kiadták, én pedig azonnal beszereztem.
A Csillagtalan Tenger nem egyszerű, tingli-tangli kis olvasmány, leginkább úgy tudnám megragadni a velejét, hogy ez az a történet, amit félig értesz, félig érzel. Ebben óriási szerepe volt a fordítónak, Bosnyák Editnek, és mindenkinek, aki a szövegen dolgozott. Olyan igényes, szép és ízes az egész, amit egyetlen szóval lehet leírni: gyönyörű. Hajdani magyar szakos lelkemet simogatta már a puszta nyelvezeti szint is, emellett a megalkotott világ, benne a történetek köré font mágiával pedig teljesen levett a lábamról. Történetdarabkákból állt össze maga a történet, és ettől úgy éreztem magam, mintha nem is egy könyvet, hanem véletlenszerűen szétszóródott jegyzeteket olvasnék, amikről – ahogy haladok előre – kiderül, hogy nem is annyira véletlenszerűek.
Ezek után az Éjszakai Cirkusz jóval könnyebb olvasmány volt, lineáris idővel, jól körülhatárolható keretekkel, de ugyanolyan markáns ízekkel. Nem tudnám megmondani, hogy melyik a jobb, mindkettő másképp bűvölt el. (Talán az érzelmi szál az, amire határozottan azt mondanám, hogy a Cirkusz erősebb benne.)

Meiszner Krisztina: MásValaki Problémája
Újraolvasás volt – pedig csak tavaly olvastam először -, amivel hetekig hadakoztam, mert hát fél éven belül kétszer ugyanazt nem szokásom elolvasni. De amikor sokadik napon kaptam magam azon, hogy Jenő és Valéria, valamint a könyvben megjelenő vámpírok és háttértörténetek körül forogtak a gondolataim, nem dacoltam tovább. És másodjára sem csalódtam, valamit nálam nagyon-nagyon eltalált ez a sztori, ezek a szereplők.

Yaa Gyasi: Hazatérés
Bevallom, a Black Lives Matter mozgalom, a kisebbségek, a kolonizált népek “ébredése” terelt ehhez a könyvhöz. Akartam valami frisset, olyan nézőpontot, amivel eddig nem találkoztam – mert nem is kerestem. Többre voltam kíváncsi, húsba vágóbb élmény kellett, ami fog, megrángat, felpofoz, és ami után nem tudok ugyanúgy körbenézni, ugyanolyan közömbösen tekinteni embercsoportokat érintő problémákra.
Ez egy új útnak az első pár lépése volt, és annak igen hatásos, finomkodásoktól mentes, mégis valahol reménykeltő. Örülök, hogy ráakadtam, ennek az évnek a legmeghatározóbb olvasmányélményét adta. Csak ajánlani tudom!

On Sai: Calderon I.; Calderon II.
Egy kicsit úgy jártam ezzel, mint a MásValakivel. Szemezgettem vele, nézegettem értékeléseket, aztán amikor a jó humort hozták fel, kezdett egyre jobban éledezni a kíváncsiságom, majd gondoltam egyet és megvettem mindkettőt – akció keretében, mert az impulzív vásárlásaimat igyekszem költséghatékonyan kihozni…
Miután elolvastam, nem értettem, hogy mi a fenéért vártam én ezekkel ennyit? Könnyed, humoros, fordulatos mindkettő, szórakoztató és kellően mély karakterekkel, jól felépített és tálalt világgal. Nem vagyok egy nagy sci-fi szerelmes, ez a rész nálam nagyjából a Star Wars univerzumra korlátozódik, olvasni meg végképp nem szoktam őket. (Ezt jól mutatja az is, hogy ezen a két köteten kívül mindössze egy sci-fit olvastam idén.) És ez a történet tökéletesen passzolt az ízlésemhez. Volt benne űrhajó, bolygók közötti utazás, de a technológiai, futurisztikus dolgok és az egyéb reál cuccok, amikkel sose ápoltam mély barátságot, megmaradnak a kellemes háttérvilág szinten. Tapéta inkább, mint hangszer. Ebben a hangsúly-felosztásban pedig egyszerűen TÖKÉLETES volt nekem!
Utoljára ilyen szinten nem tudom, mikor faltam a sorokat, félelmetes sebességgel szippantott be Calderon és a többiek intrikáktól, politikai machinációktól, manipulálástól és szövetségektől terhes sztorija. Imádtam. Sejtettem, hogy tetszeni fog, de azt nem hittem, hogy szinte lelkesítően fog hatni rám.

Ennyi pozitív energia után csapjunk át a spektrum másik végébe, mert mint azt egyszer a legjobb barátnőm igen éleslátón és pontosan megfogalmazta: tele vagyok ellentmondásokkal. Az “ó de borzalom” hadtest szerencsére nagyon vékony szelete ennek az évnek.

Bethany Kris: Titokzatos és tüzes
A Pokol kénköves bugyraiba kívánom ezt a könyvet. Annyira kiborított, amennyire rajta kívül csak a Sabrina sorozat volt képes. Mindkettő megkapta a maga posztját, amin keresztül kiélhettem a bennem fortyogó gyűlöletet. Bűnrossz volt. A folytatásra ugyan fejlődött, majdnem 4 csillagot adtam rá, aztán rájöttem, hogy trükkösen egy szakadék aljába száműzték az elvárásaimat a széria kapcsán, és lássuk be: a minősíthetetlenül borzalmasnál jobbat mutatni nem nagy művészet.

J.R. Ward: A király
Ez volt az a rész, amivel zátonyra futott a Fekete Tőr Testvériség “maratonom”. Akarok írni a sorozatról egy posztot, valamennyi már van is belőle, és az első néhány rész újraolvasásakor újra és újra rácsodálkoztam, hogy Ward mennyire komoly témákat volt képes megúszós felületesség nélkül feszegetni, holott egy paranormális erotikus/romantikus vámpíros sorozatról beszélünk, amitől ilyen mélységet a világon senki se várt volna. Ez a rész viszont elkezdett szögeket verni a szériaolvasásom koporsójába, és bizony, az utolsót is sikerült odabiggyesztenie.
Mind a történet, mind a főszereplő páros csalódás. Wrath és Beth külön-külön se nyertek meg maguknak, és együtt se voltak jobbak. A döntéseik, a reakcióik, az egymással való kommunikálásuk (vagy éppen annak hiánya) olyan minőségbeli visszalépés volt a sorozattól és Wardtól, ami teljesen elvette a kedvem a további kötetektől. Egyébként az írónő sem lehetett tőlük elragadtatva, mert annyi Assail és Sola jelenetet kaptam, hogy ez félig az ő könyvüknek érződött. Mentő körülmények lehettek volna az ő részeik, ha a legkisebb mértékben is érdekeltek volna. De totál hidegen hagytak.
Úgyhogy én ezzel a résszel búcsút vettem a Testvérektől. Korábbi köteteket szívesen olvasok újra, kiváltképp azért, mert a harcosok csoportdinamikája végtelenül szórakoztató, és egyik-másik páros kimagaslóan jól sikerült. Nem csupán a sorozaton belül, hanem úgy egyébként is. Beth és Wrath viszont nem tartoznak közéjük, sőt, rettentő messze vannak tőlük.

Galoppozzunk a “sótlanokhoz”. Ez egy olyan kategória nálam, amit úgy tudnék a legjobban leírni, hogy az az átlagos, ami ráadásul még érdektelen is, és jó eséllyel a létezésüket is elfelejted 2-3 NAPON belül. Simán átlagos például a Barátod: Carter, a HIM – Ez a srác, vagy a Nocturna, hogy ne csak a romantikus zsánerből hozzak anyagot. Ezek nem nyújtanak semmi extrát, de például az adott zsáner jellemzőinek, szabályainak eleget tesznek, kielégítik az olvasói elvárást, viszont azon nem lépnek túl, és jó esetben a szereplőik vannak annyira kedvelhetőek, hogy már csak a köztük lévő kémia miatt is végigolvasd a könyvet. Nem váltják meg a világot, de egy korrekt kikapcsolódást nyújtanak.
És vannak azok, amik hozzák az elvárt formát, mindazt, amit a zsáner és/vagy a fülszöveg ígérte, ezen nem lépnek túl, de mellette olyan szárazak, unalmasak és sótlanok, hogy szabályosan érzed, ahogy küzdesz az oldalakkal. Iparos munkáknak érződnek, nem művészeti alkotásnak, amik egy-egy kreatív elméből pattantak ki. Küzdesz, mert nem hiszed el, hogy valami ennyire semmilyen legyen. Nem olyan rossz, hogy felháborodj rajta, hogy lehúzd, egyszerűen semmit se vált ki belőled. Ez egyébként a legrosszabb, ami előfordulhat egy könyvvel, filmmel, sorozattal, játékkal, színházi előadással, dallal: nem ér el hatást a befogadónál.
Ilyen fokú érdektelenségbe nálam az alábbi könyvek fulladtak 2020-ban:

Ryan Graudin: Invictus – Az idő gyermeke
Ígéretes, érdekes felütés, izgalmas közeg és lehetőségek, és mégis… Amíg a Calderon beszippantott, addig az Invictus elaltatott, vaskos falakat húzott fel előttem, amiken sehogy se jutottam át, akárhogy próbálkoztam. Tudatosan állítottam rá az agyam az érdekes, értékes részeire, kerestem a magam fogódzkodóit, amik tovább visznek, lendületet adnak az olvasáshoz, de esküszöm, ez a könyv ellenállást tanúsított. Objektíven nézve jó felütés, jó fordulatok, jó motivációk, jó karakterek, jó világ. De olyan… sótlan.

Kevin Hearne: Hounded – Üldöztetve
Tetszett a koncepció, ezért belevágtam.
Nos… Jobb pillanataiban adott némi Anita Blake érzetet, a rengeteg lénnyel, csak a sokféle vérállat helyett itt most egy rakás istenséget – főleg az ír mitológiából származóakat – kaptunk. Meg egy 2100 éves, szexi druidát, ami annyiból üdítő volt, hogy én speciel még nem találkoztam ilyennel. Maga a mágia is érdekes volt, tetszett, ahogy különbséget tettek például a druida- és a boszorkánymágia között, a világ és a rendszerek izgalmasnak, frissnek tűntek. A probléma és a Blake-vibe negatív oldala ott kezdődött, hogy majd’ minden ellenkező nemű roppant kívánatosnak volt leírva (méghozzá kimerítő részletességgel), amitől Atticus egy hormontúltengéses kamasznak tűnt, és persze a nők zöme is szívesen pattant volna főhősünk ölébe. Annyira sztereotipikusra sikeredett a legtöbb karakterábrázolás, és annyira egykaptafás sok szereplő, hogy pár fejezet után az érdeklődésem meredeken zuhanni kezdett, majd valahol a regény felénél a földbe csapódott. Csak azért olvastam végig, mert reméltem, hogy ez valahol, AKÁRHOL, de változni fog. Tévedtem. Kevesebb mint 300 oldallal ilyen lassan ritkán végzek.
A második része is megvan, de erősen elgondolkodtam azon, hogy megéri-e belevágnom. Atticus nem elég érdekes karakter ahhoz, hogy érdekeljen, miképp alakul a sorsa a 21. században. Nincsenek felvillanásai ősi bölcsességének, nem érzem azt, hogy egy két évezredes druida 21 éves egyetemista suhancot játszik, inkább az a benyomásom, hogy egy 21 éves egyetemista suhanc próbál évezredes druida képében tetszelegni.
Oberon nem vicces, a nők szextárgyak, Atticus nyeretlen. De ahogy mindezt leírom se tudom magam felhúzni ezeken, mert annyira semmilyen volt és felejthető, hogy az bámulatos! Semmit se váltott ki, azon a küszködésen kívül, amivel a könyv végére kúsztam-másztam.

Most pedig jöhetnek a meglepetések, avagy a könyvek, amiknél számoltam azzal, hogy jók lesznek, kellemes szórakozást és kikapcsolódást fognak nyújtani, de arra nem, hogy ennél jóval többet is adnak. Ilyen szempontból abszolút fénypontjai voltak az évnek.

Christina Lauren: Autoboyography – Egy fiús könyv
Azt hittem, hogy kis limonádé tinirománc lesz, mondvacsinált konfliktusokkal, jól begyakorolt, klisés fordulatokkal, erőltetett félreértésekkel, aztán puff happy end és minden minden rózsaszín. Hát elég nagyot tévedtem!
Tanner és Sebastian története érezhetően jól átgondolt… és minden felszínes, sallangos dicséretet felsorolhatnék, mert megérdemli, tényleg. De ami abszolút kiemelkedő volt nekem ebben a regényben, az a realisztikus ábrázolás. Nem csinált semmit, “csak” hitelesen ábrázolta a két fiú kapcsolatát egymással és a családjaikkal, megmutatta az esendőségüket, a hibáikat, a bizonytalanságaikat, mindeközben pedig egy pillanatra se vált melodramatikussá vagy eltúlzottá. Ködösítek, mert ez az, aminél semmit se szeretnék lelőni, ennek a könyvnek tényleg úgy a legjobb nekimenni, hogy minél kevesebb előtudással rendelkezel. Megéri, abszolút megéri!
Azt hiszem, a legjobb szerelmi történet, amit idén olvastam. Igen, meg merem ezt adni neki.

Mariana Zapata: The wall of Winnipeg and me – Szívvel a falnak
Bevallom, első és második körben is az rettentett el a könyvtől, hogy komolyan képesek voltak azt a magyar címet adni neki, hogy “Szívvel a falnak”??? Really???? Kinek és miért fájt volna akár egyszerű tükörfordítás? Miért kell szükségtelen helyeken az épp gyengébben muzsikáló kreativitást erőltetni? Na mindegy. A borítónak legalább örültem, mert azon ritka new adult romantikusok közé tartozik, amin nem terpeszkedik egy félmeztelen, kigyúrt szépfiú. Köszönöm! Meg egyébként is, kifejezetten jó ez a kép.
A külsőségek után jöjjön a tartalom. Az abszolút átlag new adult, romantikus sémát vártam, valami kellemes, de nem túl mély vagy megerőltető olvasmányt az októberi ősszel az ablakom alatt. Egyetlen kívánságom az volt, hogy ne legyen toxikus a kapcsolat – ha ezt a lécet megugorja egy-egy könyv, köszönöm, nálam már 3 csillagról indul.
Na itt túlteljesítették az elvárásaimat, de rendesen! Nem elég, hogy egy lassan egymáshoz csiszolódó, egymásból a legjobbat kihozó párosról beszélünk, aminek a tagjai nem próbálták megváltoztatni a másikat, hanem még támogatták is egymást, amikor felismerték, hogy mik azok a dolgok, amiken a saját érdekükben változtatniuk kell, hogy boldogabban, kiegyensúlyozottabbak legyenek. Végre olyan huszonéveseket kaptam, akik a koruknak megfelelően viselkedtek, nem ragadtak le a tizenéves gondolkodásnál, és ehhez mérten kezelték a problémáikat. A problémák is kellően fajsúlyosak voltak, elhittem, hogy számítanak, mert a szereplők se intézték el egy vállrándítással. Dolgoztak a megoldáson, megvívták a maguk csatáit, közben a másik ott volt nekik támogatásnak. Öröm volt olvasni!
És igen, ilyen kapcsolatról éri meg fantáziálni, ilyen szereplők helyébe jó beleképzelni magunkat, ilyen odafigyelés és gondoskodás fakad igazi tiszteletből, törődésből, szeretetből. Az egyetlen, amit fel tudok hozni negatívumként, az a mellékszereplőkkel behozott mellékszálacskák és azok elnagyolt megoldása, kezelése, pláne úgy, hogy azért szerintem 600 oldalon lett volna hely és idő alaposabban kibontani akár Zach, akár Diana (főleg Diana!) konfliktusát. Ezt sajnáltam, ez hiányzott nekem.

Ennyit eme “csodás” év többnyire csodás könyvélményeiről.
Bevallom, utoljára általános iskola felső tagozatban segített ennyit az olvasás a kellemetlen-kegyetlen valóság elfogadásában, megemésztésében, vagy épp az előle való elmenekülésben. Szívmelengető, hogy egy-egy jó könyv – vagy akár rossz is, ha az olvasás célját tekintjük – képes ugyanúgy elterelni a gondolataimat, megvigasztalni, felhúzni, elmélyedni, mint bő tizenöt évvel ezelőtt. Mindegyik itt felsorolt kötet, és ennél jóval több, segített, hogy túltegyem magam, vagy legalább kezeljem mindazt, amit ez az év a világjárvánnyal magával hozott. Az olvasás szeretete, a kikapcsoló, elgondolkodtató, lélektépázó történetek biztos talajt nyújtottak egy viharos, folyamatosan változó, kiszámíthatatlan évben, és emiatt még az olyan pocsék fostalicskákának is hálás vagyok valahol, nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-naaaaaagyon mélyen, mint a 365 DAYS vagy Bethany Kris agyrohasztó sorozatnyitó maffiaregénye.

Ha csak ideig-óráig is, de elterelték a figyelmem a csoportos leépítésről, a tanácstalanságról, a munkanélküliségről, az ideiglenes hazaköltözésről, az álláskeresésről, a szorongásról, a közéleti káoszról, a gazdasági gödörről, a létbizonytalanságról. Embert-próbáló volt ez az év, és semmi garancia sincs arra, hogy a következő kellemesebb, simább, zökkenőmentesebb lesz. Mindössze reménykedhetünk vakciákban, kezelési módszerekben, strapabíró immunrendszerben. De ha mégsem segítenek ezek akkora mértékben, mint ígérték, vagy bíztunk bennük: forduljunk az elmesélt történetek felé. Nem oldanak meg semmit. Nem tűnnek el a problémák csettintésre. De pár óra erejéig kiszakadhatunk, eltávolodhatunk, kicsit másra fókuszálhatunk, és ez a mindennapok sűrűjében, azokon a dolgokon, amikre egyből ráhatásunk van/lehet sokat tud segíteni.

Raktározzuk el mindazt, amit megtanított 2020, és ezzel a tudással felvértezve vágjunk neki 2021-nek.