A bejegyzés eleje spoileres lesz, legalábbis ami a Tüskék és rózsák udvara trilógiát illeti, az Ezüst lángok udvaránál visszafogom magam. Előbbi esetén inkább egy átfogó képet szeretnék adni, hogy honnan és hogyan jutottunk/jutottam utóbbihoz, és az előzmények ismeretében milyen kép alakult ki bennem Maas legújabb regénye kapcsán.
Sokáig ellenálltam a hype-nak, ami Maas tündéreit illeti. Évekig immunis voltam Feyre történtére, aztán ahogy csillapodott a hangulat a harmadik és – akkor még elvben – utolsó kötet, a Szárnyak és pusztulás udvara után, elkezdtem szemezni vele. Rettenetesen szórakoztató, gyakorlatilag minden spoilert lelövő videókat néztem a trilógiáról, ami nem épp a legpozitívabb kritika/vélemény volt. Vagy imádták, vagy utálták Maas munkásságát, átmenetet ritkán fedeztem fel.
Végül eljutottam addig a pontig, hogy kíváncsi lettem, mitől ennyire ellentétesek a vélemények.
Akinek problémája volt vele, az általában a kiszámítható fordulatokat, a kockázatmentességet, a túltolt „pár/társ” kérdéskört, illetve a faék egyszerű feminizmust kifogásolta (aminek Rhysand a feltalálója a regényekben tulajdonképpen), meg a talált család ismételten arcba dörgölt semmilyenségét. (Meg azt, hogy a tündérek manapság jószerével átvették a vámpírok helyét, és sokszor tényleg ennyik: nedvesálmot megtestesítő lények.)
Aki szerette, az a kapcsolatok, a karakterek és a románc résztét emelte ki a regényeknek.
Az, hogy tetszik, vagy nem, főleg ezen múlik: mennyire szereted meg a karaktereket, és mennyire tudsz eltekinteni a nagyvonalakkal felvázolt, hatalmas léptékű de hiányos világépítéstől, a cselekmény… okéságától. Nem rossz, de nem is olyasmi, amire mondjuk fél év múlva is emlékezni fogsz.
Maas Tüskék és rózsák udvara egy Szépség és a szörnyeteg átirat. Ez bővült trilógiává, és mindhárom részben Feyre Archeron történetét követhetjük, E/1-es nézőpontban. Jó főszereplőnek tartom őt, és okos volt az ő szemén keresztül bemutatni a tündérek világát. Az emberi- és tündérvilágot elválasztó fal közelében élt, babonákból, mendemondákból és legendákból ismerte a tündéreket, így olvasóként volt egy előfeltételezésünk. Azt már az elején megtudtuk, hogy a tündérek veszélyesek, ravaszok, kegyetlenek, az emberre prédaként tekintenek, régen pedig, még a fal megépülte előtt háború dúlt a két nép között, mivel a tündérek rabszolgaként tartottak maguknál embereket. Erre épül minden, ami világépítéssel kapcsolatos. Minden további azzal együtt bomlik ki, ahogy Feyre megismerkedik a világgal, így az ő tapasztalásával párhuzamosan gazdagodunk mi is.
Ugyanez érvényes a szereplőkre is: mindenkiről annyit tudunk meg, amennyi szükséges. Vagy amennyit más szereplők elmondanak önmagukról, másokról.
Nem frissek az olvasmányélményeim Feyre sztorijával kapcsolatban, de ezt annyiból nem bánom, hogy így első kézből tapasztalhatom mindazt, ami Maas regényeit jellemzi. Nem túl emlékezetesek, de vannak jó húzásai, momentumai, amik megmaradnak, kiemelkednek. Az első regény összességében is jobban megmaradt, mert az viszonylag kisebb kaliberű volt, jobban fókuszált, feszesebb narratívával – nem véletlenül ez a legrövidebb is. Könnyebben végig tudnám vezetni az eseményeken azt, aki sose olvasta, mint a trilógia másik két kötetén. Pedig azokat is élveztem!
A Tüskék és rózsák udvara bemutatta a világot, összehozta Tamlint és Feyre-t, megismertetett Rhysanddel, meg a sziget hatalmi berendezkedésének egy szétzilált, leigázott változatával. Érdekes felvetés, hogy nem látjuk, mi volt korábban, hanem abba csöppenünk bele, amikor már minden évtizedek óta kizökkent a megszokott kerékvágásból és mély sebeket őriz minden és mindenki. A helyreállítás szükségessége, és Feyre emberből tündérré válása jó alapot adtak a folytatásnak. Külön tetszett, hogy bár a lezárás happy endnek volt mondható (Amarantha, az elnyomó hatalom helyi képviselője halott, az átok megtört, a főurak és az udvarok megmenekültek), az utóíz inkább keserűnek volt mondható. Feyre olyan traumákkal gazdagodott, amikhez hasonló se érte korábbi életében, Tamlin szintúgy sérült lelkű, és összességében minden és mindenki úgy festett, ahogy kellett: évtizedes elnyomás és sanyargatás következtében megtört, meggyötört nép tagjai kollektív és egyéni sebekkel.
A Köd és harag udvara innen veszi fel a fonalat. Depressziós Feyre-val, traumáitól paranoid és zsarnokoskodó Tamlinnel, esküvői előkészületekkel. Az érzelmileg és mentálisan teljesen kifacsart Feyre-t Rhysand szökteti meg a Tavasz udvarából, és viszi az Éjszaka udvarába, saját magához. Innentől pedig elkezdődik Tamlin zuhanása és Rhys felemelése az olvasók szemében. Tegyük hozzá, hogy már az előző rész utolsó harmadában is voltak jelek, súgások arra vonatkozóan, hogy Rhysand lesz AZ IGAZI, ahogy Tamlin birtokló-túlféltő viselkedésére is találtunk utalást. De itt lett csúcsra járatva mindkettő. Aminek ennek kapcsán nagyon örültem, hogy Maas hagyott nekik időt és teret. Feyre szerelme és figyelme nem egyik oldalról a másikra fordult át, Rhys nem egyetlen tette ejtette szerelembe, a kapcsolatuk jó ütemben bontakozott ki és mélyült el. Ezzel szemben Tamlin bámulatosan gyors bukást produkált. Jogosak azok a kritikák, amik arra mutatnak rá, hogy amíg Feyre-t a traumái nem teszik antagonistává és szörnyeteggé őt, addig Tamlinnél a rossz tapasztalatokat erre használják. Amiért Feyre-t felmentik, azért Tamlit büntetik. Ezt nem is vitatom, de tény, hogy Feyre lényegesen több segítséget kapott, amit vonakodva, de el-elfogadott. Amíg benne volt igény a trauma kezelésére, addig Tamlin leginkább elzárkózott, elnyomta ezeket, elmarta magától a környezetében lévőket, senkire sem hallgatott, az ítélőképessége a nullával vált egyenlővé. Semmiféle finomság nem volt ebben a változásban, Tamlinből egy dühkezelésre képtelen, ösztön- és sértettség vezérelte vadállat lett, miközben Rhys földre szállt angyallá vált. Értem, hogy miért, de túlzott volt ez a kontraszt. A kötet végére pedig Feyre két nővéréből is tündért vált egy nagyhatalmú varázstárgy, az Üst – meg egy ellenséges királyság cselszövése – miatt. Ezt a tárgyat keresték a regény folyamán, mert féltek, hogy Hybern királya azzal akarja majd megtámadni és leigázni őket. Ahhoz, hogy az Üst meglegyen, más mágikus tárgyat is fel kellett kutatniuk, ami elvezeti őket hozzá. A tárgyak nyomára pedig ősi – és bebörtönzött – lények segítségével bukkantak. Kicsit videójáték-szerkezetre emlékeztet mindez.
A Szárnyak és pusztulás udvara… annyi maradt meg belőle főleg, hogy háborúra készülnek, szervezkednek, megütköznek, győznek, happy end. Jó, az elején még tönkreteszik a Tavasz udvarát, mert Tamlin összeállt az ellenséges királysággal, sereget és szövetségeseket gyűjtenek, egyezkednek a Halandó királynőkkel is, aztán a végén Rhys meghal – de mind tudjuk, hogy nem fog és láss csodát, fel is támasztják. Őszintén ennyire emlékszem, pedig ez egy trilógia lezáró kötete volt! A csúcspont, a katarzis, ami felé a köteteken átívelő sztori száguldott. A végső csata előtt annyiból mindenképp emelem kalapom, hogy Maas képes volt folyamatosan emelni a tétet, kiegyenlíteni, majd átbillenteni az előnyt erre vagy arra az oldalra, mutatni az elkeseredés, a küzdelem mértékét azzal, hogy egy-egy szereplő micsoda erőtartalékokat mozgósított, vagy azzal, hogy a tündérfőurak már a szörnyeteg alakjukban küzdöttek. Mindezek miatt ennél a boldog befejezés tényleg kereknek, boldognak tűnt, nem olyasminek, ami folytatást kívánt. Bár tény, hogy ilyen és jószerével az elég világra kiterjedő konfliktusnak mindig van utóélete, így lehet folytatni, de a szereplők és a történet nyugvópontra értek. Ami fájt, az az igazi veszteség hiánya. Egy ilyen vérgőzös leszámolásban, egy ekkora volumenű csatában legalább 2-3 – fajsúlyosabb – mellékszereplőnek illett volna meghalnia. Ez nem történt meg, és ettől felemás ízt hagyott a számban.
(A novellás kötettel, amit nem olvastam és nem is fogok, mert ennyire nem érdekel.)
Ilyen előzmények után érkeztünk meg Nesta trilógiájához, aminek nyitó kötete az Ezüst lángok udvara. Itt jelzem: sokkal jobban tetszik a magyar kiadás borítója, mint az eredeti amerikaié.
Az első szembetűnő változás a korábbiakhoz képest, hogy ez a regény E/1 helyett közeli E/3-at alkalmaz. Jó döntés annyiból, hogy így fixen tudhatja mindenki, hogy ez már nem Feyre története, és ezen túlmenően is ez egy új éra kezdete. Felesleges abból a szempontból, hogy más esetben egy többrészes regénysorozat akár kötetenként is változtathatja a főszereplőjét – főleg a romantikus zsánerben –, és mégis lehet tudni, hogy nem az előző hősről van szó.
De mit is jelent az új éra Nestán túl? Nyílt és olykor gyakori káromkodást, valamint mindenféle szemérmetességet mellőző szexjeleneteket. Ennyi. Ja meg azt, hogy a fő párosunk ezúttal Nesta és Cassian. És a könyv szükségtelenül hosszú, repetitív, önismétlő. Újdonságot pedig szerkezetében, plot pontjaiban sem hoz sajnos.
Summázok: hősnőnk bekerül a tündérek világába, amit nem szeret és nem akar a részese lenni. Korábbi traumatikus tapasztalatainak hála depressziós, lassan elsorvad az önmarcangolásban, de némi környezetváltozás után, a javát akarók unszolására edzeni kezd, harci kiképzést kap, és ezzel párhuzamosan egyre inkább megnyílik, barátokra tesz szert. A történet egy pontján veszélyes helyre kell mennie, hogy megszerezzen valamit, amin az udvarok biztonsága múlik, mert egy rájuk leselkedő, nagy erővel bíró és még nagyobbakkal szövetkező ellenség leselkedik rájuk. A küldetés sikeres, de később az ellenségnek mégis sikerül csapdába csalnia hősnőnket, ami során szerelme – aki az eleve elrendelt párja – élete is veszélybe kerül, ám végül győzedelmeskednek. Hősnőnk boldogan válik a közösség teljesértékű tagjává, akiket immár a családjának tart.
Ez a Tüskék és rózsák udvara trilógiának a váza, és ugyanez az Ezüst lángok udvaráé is. Ugyanaz a formula, ugyanazok az események, csak másokkal. És ez fájt. Fájt, mert amíg Nesta az esze, hűvös, tántoríthatatlan és eltökélt jelleme miatt simán lehetett volna egy veszedelmes diplomata, egy verbális stratéga és penge, addig neki is egyetlen út állt rendelkezésére, hogy megmutassa, ő egy erős nő és tündér: a fizikai harc és a mágikus hatalom. Általánosságban is unom, amikor azt látom, hogy egyes alkotók szerint még mindig az számít „erős nőnek”, aki pusztakezes harcban hegyomlásnyi férfiakat döngöl a földbe, olyanoknál meg egyenesen idegesít, akiknek az eddigi útjából ez egyáltalán nem következett, sőt, szükségtelen volt. Feyre-nál adta magát a dolog: vadász volt, eleve volt hozzá fizikuma és némi előképzettsége, nála ez természetesen jött. Nestánál bőven elég lett volna, ha a mentális egészség jegyében tett lépés marad mindössze. A sport és a mozgás rengeteget tud segíteni, ahogy a meditáció, a légzésgyakorlatok is, ilyen téren abszolút semmi problémám azzal, hogy Cassian edzette őt. Sőt!
Olyas valakitől, mint Cassian teljesen egyértelmű, hogy azzal próbál segíteni, amivel tud, amihez a legjobban ért: edzéssel, gyakorlatokkal. De ennek itt meg kellett volna állnia.
Nesta barátnőit tökéletesen feleslegesnek éreztem. Feyre teljesen új közegbe került, azzal, hogy anno az Éjszaka udvarába menekítették, így az új szereplőgárda esetében logikus volt. Ezúttal Nesta Velaris városából a Szél házába került át, amit a városra néző hegybe vájtak évszázadokkal korábban, konkrétan a város szélén van. Nincs akkora váltás. Ráadásul bőven lett volna mit alakítani a már meglévő gárdával is annak fényében, hogy Nesta mindegyikükkel összeveszett vagy így, vagy úgy, Feyre-val pedig aztán kiskoruk óta terhelt volt a kapcsolata. Annyi mindent ki lehetett volna hozni egy ilyen testvéri kapcsolatból, de nem. Maasnek nem erőssége az elmélyítés, a finomságok, azok kiélezése, és ez itt is megmutatkozott. Annyira nem tudott mit kezdeni a már meglévő szereplőinek egy részével, hogy Morrigant konkrétan kiírta a sztoriból azzal, hogy mindig egy másik tündérbirodalomban vendégeskedett. Rhys két szolgálója szőrén-szálán eltűnt, említés sincs róluk, arról, hogy valaha léteztek volna. Mindenki mással pedig olyan szinten veszett össze Nesta még a regény kezdete előtt, hogy csak akkor kelljen velük találkozni, amikor a cselekmény épp úgy igényli.
(Kis kitérő: a nézőpont tartása sem az erőssége. Nem egyszer előfordult, hogy amikor teszem azt Cassian szemszögéből mutat meg egy-egy etapot, akkor aközben átcsúszik Nesta nézőpontjába, olyan dolgokat tud, vagy állapít meg, amiket a nő tud, gondol, érez. Ezek néhol kifejezetten összezavarnak, hogy most akkor kinek a bőrében/fejében is vagyunk inkább?)
A feminista szemlélet finom adagolása sem megy Maasnek, inkább habostortaként belekeni az arcodba, hogy megértsd, a nők lenézése rossz, a hímsovinizmus káros, a nemek közti egyenlőségre kell törekedni. Az aggódó törődés árnyalása sem jön össze, amikor nem épp a főszereplő szerelmi érdekeltségéről van szó. Rhys azzal, hogy mellékszerepbe került, erősen Tamlinre hajazó megmozdulásokat produkált. A különbség nagyjából annyi volt, hogy rá még lehetett hatni, igaz, a legnagyobb melléfogásánál – amiben amúgy a barátai is támogatták – még Nesta volt a rossz, amiért felfedte az igazat. Rossz okból tette, de akkor se hiszem, hogy Rhysszel meg a többiekkel kellett volna egyetértenem. Az ő haragjuk az adott helyzetben olyan volt, mint egy kisgyereké, akit hazugságon értek, és a szégyenét dühvel próbálja ellensúlyozni. Annyi különbséggel, hogy itt a hazugok a szégyenérzetig se jutottak, a végén még Nesta érezte magát hibásnak.
Ami viszont Maas erőssége, a fokozatos fejlődés és haladás bemutatása. Ahogy Feyre-nak időbe, erőfeszítésbe telt megtanulni repülni (és akkor is többször csetlett-botlott, volt, hogy kritikus pillanatban is), úgy Nesta is megküzdött minden kis sikerért, legyen szó erőnlétről, vagy lelki egyensúlyról. Ebből a szempontból kifejezetten szeretem Maas regényeit: mindig megdolgoztatja a főhősét a sikerért, és érezteti, hogy egy-egy mentális betegségből és/vagy traumából nem olyan könnyű kikeveredni, javulást elérni, még úgy sem, ha támogató közegben vagy. Ezt nagyra értékelem, mert akinek a regényeit világszerte rengetegen olvassák, annak van hangja és hatása. Ilyenkor pedig örülök, hogy ilyen üzenetek is messzebbre érhetnek, még jobban hathatnak. Nem, a szerelem, annak megtalálása nem fog kihúzni a gödörből. Segíthet, igen, jó, ha melletted áll, de pusztán attól, hogy ő létezik és a közeledben van, nem fognak varázsütésre megoldódni a problémáid. Feyre-nak ott volt Rhys, Nestának pedig Cassian, de mindkét férfi inkább támogató volt az úton, semmit elérendő cél, és ezért abszolút jár a plusz pont. Ahogyan azért is, mert az első párossal egy egészséges kapcsolatot mutatott be a mérgezővel szemben, a második esetén pedig azt, hogy mennyire nehéz, mennyi kitartást és empátiát igényel kitartani a másik mellett, amikor az a saját fejébe van bezárva. Nehéz kitartani, nehéz felmérni, hol van az a határ, amin túl már jobb lelépni a saját érdekünkben, mielőtt a kapcsolat mérgezővé válna. Nesta sokszor egyensúlyozott ennek a határán, elgondolkodtatva, hogy mennyire egészséges Cassian részéről, hogy mellette marad. Emiatt volt jó látni, hogy ahogy Nesta egyre jobban lett, úgy változott a hozzáállása Cassianhoz, és vált teljessé a kapcsolatuk. (Ezt nem tartom spoilernek. Romantikus fantasyról beszélünk Maastól, mind ismerjük a végét, az út a lényeg.)
Maas amiben eddig jó volt, abban itt sem okoz csalódást, ami pedig nem volt az erőssége, azt továbbra sem sikerült javítania. Plot szempontjából az Ezüst lángok udvara egy az egyben a Tüskék és rózsák udvara trilógia, és amik ott bosszantottak, azok itt is fognak, ezt garantálom. Engem úgy bosszantottak néhol, hogy az első trilógiánál még nem zavartak, vagy nem foglalkoztam velük. És félek, hogy Elina… Eline… Elain! Na, szóval, hogy ha egyszer esetleg rá kerül a sor, akkor belőle is harcos hercegnőt farag az írónő, ami aztán esetében tényleg száznyolcvanfokos fordulat lenne. A jelen állapota se jó ezzel a szürke kisegérségével, úgyhogy… inkább hagyjuk őt békén. Én biztosan békén fogom hagyni, ha vele is lesz regény (trilógia?).
Champagne & Dark Chocolate 