SPOILEREK! SPOILEREK MINDENÜTT!
„Hol lakik a boldogság?
Noémi barátjával, Félixszel költözik Berlinbe új munka, új élet, új élmények reményében. Azonban semmi sem úgy alakul, ahogy remélte. Félixszel eltávolodnak egymástól, és bizonytalanság és magány közepette az egyetlen kapaszkodónak egy különleges tánc tűnik: a tangó.
A tangón keresztül Noémi új embereket és új érzeteket ismer meg, kinyílik és megérti, őszintének kell lennie magával, felfedez magában egy olyan nőt, akinek titkos vágyaival eddig nem mert szembenézni.
Ahhoz, hogy megállja a helyét a nagyvárosban, Noéminek kezébe kell vennie élete irányítását. Csakhogy lelke mélyén a kontroll elengedésére vágyik, arra, hogy átadhassa magát a táncnak, a pillanatnak és valakinek, akiben tökéletesen megbízhat.
Az önfeledt áramlás vonzó, a céltalan sodródás viszont veszélyes.
Vajon hol a határ?
Vajon mi bujkál a tangó érzéki, szenvedéllyel kecsegtető felszíne alatt? Megtalálja Noémi azt a testi-lelki intimitást, amire titkon vágyik, vagy az egész csak csillogó délibáb? Mit hoznak számára az ismeretlenek ölelései, kivel élheti át az igazi összeolvadás élményét? És mi történik, ha a zene véget ér?
Marad-e valami az egytáncszerelemből?”
Felcsigázó leírás, igényesen letisztult borító: egyik sem árul el mindent, nem lő le poént, csavarokat, mégis utal a regény egészére. Már ha tényleg odafigyelünk és nem járunk úgy, mint én.
Valahányszor leülünk egy hosszú, fárasztó nap után, vagy egy álmos hétvégén tartalmat fogyasztani (legyen az YouTube videók falása, Twitch streamek követése, filmezés, olvasás vagy sorozatnézés), általában akarva-akaratlan elvárással vágunk bele az adott kikapcsolódásba. YouTube esetén elvárhatunk egy bizonyos minőséget, stílust az adott videóstól, annak műsoraitól; Twitchen a streamer személyétől, és attól a játéktól, amit bemutat; hagyományos médiumok esetén pedig a műfaj és az összefoglaló, esetleg a színész-felhozatal, alkotógárda, írók határolják le, hogy nagyjából mire számítsunk.
Eleve ennek megfelelően válogatunk, mert nyilván, ha egy csavarokban gazdag noir stílusú krimit szeretnénk, akkor nem a Marvel Vasember trilógiájának valamelyik részét indítjuk el. Ugyanígy, ha elindítunk egy Marvel-filmet, az elmúlt évek során megtanultuk, hogy mire számíthatunk, és mire nem. Kisebb-nagyobb meglepetések lehetnek, de 99%-ban tudjuk, hogy mire fizettünk be.
Mindezzel azt szeretném érzékeltetni – különösen a Marvel-filmes résszel, mint a legközismertebb filmes univerzummal –, hogy a jelen posztban tárgyalt könyvvel micsoda meglepetésbe rongyoltam. Egyelőre nem tudom se rossz, se jó meglepetésnek elkönyvelni. Leginkább a disszonancia enyhe frusztrációja van bennem, és azonnal elmagyarázom, hogy miért, valamint, hogy az elvárás tagolgatásának mi köze van a Tangó, Berlinhez.
Pár éve már, hogy lelkes fogyasztója vagyok a Könyvmolyképző Kiadó által megjelentetett könyveknek, ez pedig egyetlen, egyszerű de nagyszerű dologra vezethető vissza a legkönnyebben. A webshopjuk (meg persze az igényes fordításaik és szöveggondozásaik, a tehetséggondozásuk stb.) Onnantól kezdve, hogy tökéletesen átláttam, egy-egy kategória (ilyen-olyan Pöttyös sorozat) milyen műfaj- és korcsoportbeli műveket foglal magába, álom lett a keresgélés. Az új megjelenéseknél is már pusztán abból tudom, hogy valami huszonéveseknek szánt, könnyedebb stílusú, erős romantikus szállal rendelkező fantasy, hogy meglátom a kis kékes pöttyöt a borító jobb alsó sarkában. A hátsó borító alján lévő korhatárajánlás is hasznos, mivel amíg a 16 év felettieknek ajánlott Vörös Pöttyös könyveket élvezettel forgatom az érettebb hangvétel miatt, addig a 14-es „karika” sokszor túl gyermeteg nekem, így megtanultam, hogy azt inkább kerüljem.
Miért taglalom ezt ennyire? Azért, mert hozzászoktam ahhoz, hogy ha Rubin Pöttyös könyvet veszek, akkor az romantikus regény, (fiatal)felnőtteknek szól, többségében nem finomkodnak az erotikával, a mérgező párkapcsolat nincs romantikusnak beállítva, és a történet végére a szerelmesek összejönnek. Az utolsó pont a legkritikusabb jelenleg.
A Tangó, Berlinben ugyanis főszereplőnk nem tangózik el a naplementébe élete szerelmével.
És ettől kisiklott vonatnak érzem magam az utolsó oldal után.
Pedig alapvetően nem kéne.
A romantikus történeteknek – ha csak nem kifejezetten drámának írják őket – a műfaji megkötései közé tartozik a happy end. Ezt általában azzal azonosítjuk, hogy a szerelmesek végül egymásra találnak, mert a legtöbb romantikus regénynek ez a vége. Csakhogy! A pozitív kicsengésű, reménykeltő befejezés, amiben a főszereplő elégedett magával, azzal, amit elért és megtapasztalt – elsősorban a párkapcsolat(ok), szerelem, testiség, szexualitás terén –, szintén illeszkedik a zsáner szabályrendszerébe. És itt jön a második „Csakhogy!”: én eddig kizárólag olyan Rubin Pöttyöst olvastam a KMK gondozásában, ami „a pár végül összejön” fajta happy enddel zárult (két darab, antológiában megjelent novella kivételével). A másikfajta említett véget sokkal inkább az Arany Pöttyös kategóriában tudtam – eddig – elképzelni, emiatt kicsit olyan érzésem van, mintha gödörbe léptem volna egy sima terepen. Persze, számíthattam volna gödörre, mert egyetlen út sem tükörsima, de na…
Mindez azért ennyire fontos, mert a kategória mostanra nálam önkénytelenül is meghatározta az elvárásomat a regény kapcsán, és nem csak a lezárást tekintve.
Amikor a regény felénél a főszereplőnk, Noémi, még mindig együtt van Félixszel, akivel a kapcsolatuk egyértelműen zátonyra futott és már csak haldoklik, semmint parázslik, ott valami nem kerek. Megszoktam azt a szerkezetet hasonló felállás esetén, hogy az aktuális, megromlott kapcsolat lezárása a regény első harmadában megtörténik, majd a már megismert új szerelmi érdekeltséggel elkezdődik az összemelegedés, aztán valahol a történet kétharmadánál, háromnegyedénél eljön a mélypont, beüt a baj, minden veszni látszik, de végük az utolsó negyed következtével helyreáll a világ rendje és hurrá.
Ehhez képest megkaptam a korábban írt helyzetet, úgy, hogy a feltételezett, új szerelmi érdekeltséggel eddig egyetlen egyszer, egyetlen futó alkalom erejéig találkoztunk. Furcsa volt, hogy a szakítás ennyire elhúzódott, úgy, hogy közben az új szerelem alig egy-két oldalt kapott.
A zavarom csak fokozódott, amikor Danielről olvastam, egy negyvenes, pocakos, Noémi számára cseppet sem vonzó férfiról, akivel szenvedélyesen tangózott, csókolózott, de ennél tovább nem ment. Legyezgette a női hiúságát, felfedezte a tangó szépségét és hevességét, de ennél több nem bontakozhatott ki közöttük (már csak azért sem, mert végső soron ez akkor is egy New Adult romantikus regény, és ezekben – MÉG – a pocakos, kopaszodó, negyvenes pasas továbbra sem testesítheti meg A szerelmet).
Így fordultunk rá a regény utolsó harmadára amikor igazán megérkezett Florian, A szerelem (lehetett volna / lett valamennyire). Akivel végül elváltak útjaik, mert a poliamor kapcsolat és Noémi nem voltak kompatibilisek, főleg úgy, hogy Florian másik barátnője teherbe esett.
Noémi a végére egyedül maradt.
Eddig úgy tűnhet, hogy szidom a könyvet és nagyon nem tetszett, amit láttam/olvastam, holott ez nincs így, egyszerűen a nagyegészet, a csupasz csontos vázat tekintve sarkosan más előfeltételezésem volt, mint amit kaptam. Azt akartam kapni, amit a kategóriája alapján vártam tőle, azt, amit a többi Rubin Pöttyös megadott, amiért megvettem őket, amiért szerettem őket. És mivel pontosan ezt nem adta meg, így nevezhetjük csalódásnak a Tangó, Berlint, holott, ha teszem azt más kategória alá sorolják (pl.: Arany Pöttyös), már máshogy állok hozzá, már több formabontást várok, már nincs előttem a rózsaszín befejezés képe, amit sose kaptam meg. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy azt ettől a besorolástól megszokhattam.
Azért akarom ezt ennyire kihangsúlyozni, mert miután befejeztem az olvasást, visszatettem a könyvet a polcra, elégedettség helyett frusztrált hiányt éreztem, és ahogy felgöngyölítettem az okát, az elvárásaimnál lyukadtam ki. Meg ott, ami ezeket az elvárásokat szülte.
Ennek nem kéne ekkora mértékben meghatározónak lennie, de sajnos valamennyit elvett az olvasásélményből, és ezt sajnálom, mert nagyon jó a regény.
Igen, evezzünk pozitívabb vizekre, a frusztrációmat pedig hagyjuk pihenni kicsit.
Mivel a Tangó, Berlin E/1-es nézőponttal tálalja a történetét, és mivel a romantika alapvetően karakterközpontú zsáner, így elengedhetetlen volt, hogy a főszereplő, Noémi, elvigye a hátán a regényt. És ő hősiesen cipelte is! Ez a regény abszolút a huszonévesek útkereső, önfeltáró története, amiben a jövő bizonytalansága, a céltalan karrierkeresgélés és a kapcsolatokhoz való felnövés, a szexualitás kibontása mind-mind megjelenik. Ehhez pedig a 384 oldal cseppet sem túlzás.
Az események, a kibomló helyzetek és személyes válságok mind kellő figyelemmel, részletességgel vannak bemutatva. Tényleg úgy éreztem, mintha valaki életének egy meghatározó szeletébe nyertem volna bepillantást, annyira természetesen követték egymást az események, miközben ezt egyáltalán nem jellemezte mesterkéltség.
Noémit sorra érik a változások, impulzusok, és mindegyik erősebb, nagyobb a korábbinál, ami mind jobban kirángatja őt a komfort zónájából. Mindannyiunk életében bekövetkeztek kisebb-nagyobb fordulatok, egy vagy több területen is, és épp ezért Noémi kálváriája átélhető, megérthető, könnyű vele azonosulni. Külön elismerésreméltó, ahogy Livits a célcsoportot érintő fő problémákról, kihívásokról mesél: tisztában van a húszon évesek szorongását legfőképp uraló dolgokkal, és ezeket a lehető legtermészetesebben szövi bele a főszereplő kálváriájába.
Rögtön azzal indít a regény, hogy Noémi, és barátja Félix kivándorolnak, maguk mögött hagyják Budapestet Berlinért. Ugyanakkor csak egyiküknek van – látszólag – terve, Noémi inkább sodródik, lehetőségeket keres, miközben ő sem igazán tudja, hogy mivel szeretne foglalkozni. Szinte kézzel fogható az a fajta korosztályos szorongás, ami ebben a helyzetben megjelenik. Az újba vetett remények, az ismeretlen varázsa éles kontrasztot alkot a rideg valósággal, ami a kívülállóság, a magány és az egzisztenciális mini-válság egyvelege. Közben pedig ott a nyomás a társadalom felől (fuss be nagy karriert, állapodj meg, legyenek gyerekeid, külföldön pláne legyél sikeres, tudd, mit akarsz az élettől…), pusztán már azzal, hogy Noémi látja a példát maga előtt sikeres nővérében, mi pedig azt látjuk, hogy egyedül ez a kép micsoda feszültséget és szorongást eredményez Noéminél. Senki sem piszkálja a családjából, nincsenek kimondott elvárások, de erre nincs is szükség, mivel a lány a környezetének példájából saját magának állít elvárásokat – amiket a társadalom elvár, hogy legyenek.
(Kilenc hónapja hagytam magam mögött a 20-as éveimet, fájdalmasan közeli mindaz a képzelt és valós nyomás, ami az évek múlásával egyre nagyobbnak tűnik. Nem azért, mert bárki kifejezetten szajkózná, egyszerűen a megszokásokból, az általános értékrendből jön, ami sokkal lassabban változik, mint a világ, nehezebben kopnak ki bizonyos elvárások, sztereotípiák a társadalom emlékezetéből.)
A következő – illetve a kiköltözés, az ismeretlen emberek, a magány szállal párhuzamosan eszkalálódó – problémahalmaz Noémi és Félix kapcsolata. Az már a regény elején finom utalásokból, esetleg sarkosabb ellentétekből kiderül, hogy nem ők az álompár. Ez minden oldallal egyre nyilvánvalóbbá válik, az ellentétek, a kettejük közötti távolság pedig úgy nő, ahogy Felix mindinkább felfedezi a saját szexualitását, az igényeit, Noémi pedig… nem a legjobban reagál minderre.
Itt érkezünk el a regény első olyan pontjára, amivel nem tudom, mennyire vagyok kibékülve. Történik ugyanis, hogy Felix felfedi, hogy némi szado-mazo játékban benne lenne, Noémi kényelmetlenül érzi magát a helyzetben, feszengése, bizonytalansága pedig abban csúcsosodik ki, hogy kineveti az épp kitárulkozott Félixet. Meg kell hagyni, hogy kétszer is közlik vele, milyen tapintatlan volt, először Natalie világít rá, majd később Félix is a szemébe mondja, mennyire kegyetlen volt ez a megnyilvánulás, annak ellenére is, hogy nem volt szándékos. Ez teljesen rendben volt, a szereplőt szembesítették azzal, hogy valamit elrontott, a regény számonkérte, elmondta, miben hibázott, mi nem oké, Noémi pedig képes a belátásra, ami pozitívum.
Majd jön egy szilveszteri buli, amire Félix nőnek öltözik, a parti helyszínén, a tömegben pedig Noémi meglátja, ahogy a barátja egy másik férfit elégített ki orálisan.
A sokk a lány részéről tökéletesen érthető, a problémám pár – számomra – rosszul megválasztott szóval volt ennél a résznél. Undor és felfordult gyomor. Értem, hogy micsoda mélyütés ilyesmivel szembesülni, mennyire nehéz rá az adott pillanatban reagálni, főleg úgy, hogy korábban abban egyeztek meg, hogy közösen, aprólékosan fedezik fel egymás vágyait, testiség iránti igényeit. Ehhez képest Félix a nyílt színen csalta meg egy férfival. Azt is megértem, hogy derült égből villámcsapásként érte Noémit, hogy kiderült számára, a barátja nem 100% heteroszexuális. A meglepettség, a megbántottság, a sebzettség mind abszolút érthetőek. A nettó féltékenység, fájdalom is. Az undorral, gyomorforgással viszont problémáim vannak.
Igen, visszatalált némi frusztrció…
Igazából az egész, ahogy Félix szexualitás felfedezőútjára, lépéseire reagál, ahogy mindezt kezeli, döcögős volt nekem. Ami megint csak érthető abból a szempontból, hogy hatéves kapcsolatról beszélünk, és mindkettejük felelőssége, hogy ennyi idő alatt nem jöttek fel a különböző igények, mert végtére is két felnőtt emberről, nem pedig tinikről beszélünk. És igazából ezért is nyelem le nehezebben Noémi viselkedését ebben a kérdésben.
Mondhatjuk, hogy a 21. században, amikor az internet mindenhol jelen van, mindent el lehet érni pár kattintással, és már a mainstream sorozatok, filmek sem szűkölködnek olyan szinten a reprezentációban, mint mondjuk tíz-tizenöt éve, illene – fú ez nagyon PC és woke lesz – elfogadóbbnak, nyitottabbnak lenni. Vagy legalábbis tájékozottabbnak. Igen, mindenki magából indul ki, én is. Igen, bőven vannak, akik egyszerűen nem vevők, fogékonyak a szexualitás tágabb megismerésére, akár tapasztalat, akár utánakeresés, tájékozódás útján. És igen, teljesen más úgy szembesülni valaki kinky, nem full hetero vágyaival, ha közeli barát, ismerős, családtag, vagy valaki, akivel évek óta együtt vagyunk. Megrázó tud lenni.
És akkor most képzeljük el, hogy Félixnek mindez mennyire nehéz.
Felismerni, önmagának és mindenkinek bevallani, hogy nem az, amit elvárnak tőle, képtelen macsóként viselkedni, sőt, nem is akar. Mivel Noémivel mindketten arra vágynak, hogy elengedhessék a gyeplőt, másra bízhassák magukat, nem tudnak támaszként funkcionálni egymás számára – ez konkrétan ki is van mondva a regényben. Ezt imádtam, mert nagyon szépen megmagyarázta, hogy a legalapabb szinteken miért nem működött igazán a kapcsolatuk. De az a fajta teljes elutasítás és empátia hiánya, ami Noémiben megmutatkozott, az durva volt – nekem! Hangsúlyozom, nekem. Ahogy azt is hangsúlyozom, hogy részben értem a heves reakciót, részben viszont sokkal inkább állok Félix pártján ebben a helyzetben.
Noéminek rossz, mert a pasija megcsalta és kiderült róla, hogy nem csak a nőket szereti, meg benne van a beöltözős, BDSM-es dolgokban. Félixnek egy teljes identitásválságon és egy újraélt kamaszkoron kell keresztülverekednie magát, később abban a tudatban, hogy az apja kitagadja ha/amiért meleg. Közben pedig, aki hat éven át az egyik, ha nem a legbizalmasabb kapcsolódási pontja volt, kinevette, undorodott tőle, teljesen hátat fordított neki hónapokra.
Tiszta sor, hogy Noéminek is szüksége volt némi időre, hogy összeszedje magát, mert ebben az állapotban valószínűtlen, hogy bármi konstruktív beszélgetés kialakulhatott volna közöttük. De… Noémi önző. És gyanítom – remélem! –, hogy ez egy tudatosan belevitt jellemhiba, mert több példa is van erre a regényben.
Danielt (ki)használja arra, hogy nőnek érezze magát, a hiúságát simogattatja vele, hozzá fut intimitásért, bele se gondolva, hogy a férfi mindezt miképp értelmezi. Irányításra vágyik, oly’ annyira, hogy ő maga az elején azért nem mondja meg Danielnek a férfi közeledésekor, hogy van barátja, mert azt várja, azt kívánja, hogy bár Daniel hozna fel valami egyértelműbb utalást, amire ő rámondhatja, hogy bocs, van barátom. De nem megy elébe, nem tisztáz semmit, hagyja, hogy a férfi illúziókban ringassa magát. Később – miután Daniel látványosan, egyértelműen és kimondva is az arcába vágja megbántottságát – ráébred, hogy mit művelt. Ez újabb pozitívum, Noéminak minden ballépése, figyelmetlenségből, ignoranciából fakadó sértése számon van kérve, következménye van.
Ez azonban nem állítja meg abban, hogy a pár hónapja tartó poliamor kapcsolatában is önmagát lássa a legnagyobb szenvedőnek, amikor Sylvia váratlanul teherbe esik Floriantől.
Hogy ez miért baj?
Négyen voltak ebben a kapcsolatban, alapvetően: Florian, Sylvia, Ralph és az ő baránője. Florianon keresztül csatlakozott be Noémi, ő volt az egyetlen, aki a hagyományos családmodellre vágyott, és épp ezért tiszta sor volt, hogy nem ez lesz a végállomás számára kapcsolat terén (ennek ellenére a fentebb említett okok miatt én még itt is valami más végben reménykedtem/hittem). Az is azonnal kiderült, hogy a Florian-Sylvia-Ralph hármasból egyikük se akart gyereket soha – Ralph másik barátnője pont emiatt lép ki a kapcsolatból.
Sylvia váratlan terhessége, a baba érkezése alapjaiban rengette meg őket, a társas dinamikájukat. Noémi szerint egy gyereknek egy apja és egy anyja van. Mind tudjuk, hogy biológiai értelemben ez nyilván csak így lehet, de az utóbbi években, kis hazánk kormányának nagy árnyékában egy ilyen kijelentés nem feltétlenül a kellemes húrokat pendíti meg. Bennem legalábbis. Az sem, hogy ebből levezetve vette rá Noémi Sylviát arra, hogy derítse ki, melyik férfi az apa, mivel ezt eleinte nem akarja tudni a nő, mert úgy érzi, ezzel választ közülük.
Az összképet tekintve pedig nekem az jött át, hogy – jaj de gyűlölöm azt mondani, hogy csak úgy, mint kormányunk – a gyerek érdekeire hivatkozva (majd a kapcsolaton belüli őszinteségre) derítteti ki Sylviával azt, amit elsősorban ő akar tudni: Florian-e az apa. Mindez alatt dühíti, hogy Sylvia körül „pattog” mindenki, körülötte forog a világ, vele pedig senki sem foglalkozik. A hármas évek óta van együtt és ismeri egymást, Noémi pár hónapja csatlakozott, a dinamikát, valamint az alapvető elképzelésüket az életükről épp felrúgta egy váratlan terhesség. Én se Noémit sajnáltam, vagy vele szimpatizáltam.
Később azzal az indokkal szakít Floriannal és lép ki a poliarmor kapcsolatból, hogy a saját hátterére hivatkozik: nem akar Florian szeretetéből, figyelméből kapni úgy, hogy azzal talán elvesz a babától. Egyrészt értem, mert újfent: Noémi hagyományos családmodellből érkezett, és mindenkiben meghatározó tud lenni az a közeg, amiből jön, akár tudat alatt is. Másrészt akár tetszik neki, akár nem, a jelen állás szerint a gyereknek bizony két apja lesz, törődésben és szeretetben fog felnőni. Harmadrészt: Noéminek van egy nővére, vagyis a kezdet kezdetétől fogva osztoznia kellett vele a szülői szereteten és odafigyelésen, és ezzel aligha járt együtt az, hogy valamelyiküket kevésbé szerették, vagy a figyelem perifériájára került.
Noémi egyszerűen nem akart tovább ebben a kapcsolatban lenni úgy, hogy Sylvia nagyobb figyelmet kapott, mint ő. Illetve úgy, hogy ő érzése szerint nem kapta meg a kellő figyelmet. Figyelemre, törődésre, intimitásra vágyik, és ezt úgy akarja, hogy az adott embertől kizárólagosan ő kapja, ezt pedig önzésnek nevezzük. Értékelem és szeretem, ha egy karakternek vannak hiányosságai, jellemhibái, negatív tulajdonságai, de amit ennél is jobban értékelek, ha ezzel tisztában van adott szereplő.
Ennél az esetnél nem teljesen tudom eldönteni, hogy ez mennyire volt tudatos írói húzás, és mennyire hiba, mindenesetre ennél a két és fél esetnél kifejezetten ellenszenves volt nekem Noémi. (Félix szexualitása, Sylvia terhessége a teljes eset, a fél az, ahogy Daniellel viselkedett.)
Kiváltképp, mert minden esetben önmagát állította be a legnagyobb áldozatnak. Igaz, nem könnyű megbirkózni olyan helyzetekkel, amik a feje tetejére állítják számunkra a világot. Az is igaz, hogy huszonöt-huszonhét évesen manapság messze nem vagyunk annyira felnőttek, érettek, mint teszem azt a szüleink generációja. De ezt a fajta érzelmi éretlenséget soknak éreztem és kifejezetten bosszantott.
Mondom, ha mindez tudatos volt, le a kalappal, Noémi komplex és esendő. A probléma, hogy nem tudom biztosra mondani, emiatt bizonytalan az olvasásélményem – az elvárásaim beteljesületlenségén túl is.
A történetvezetés, a megfogalmazás, a szerkesztés mind hibátlan a számomra, de mivel ez egy karakterközpontú regény, ezért nem tekinthetek el a főhős ilyen jellegű botlásaitól, azok vélt vagy valós akaratlagosságától.
Emellett összességében olyan, mintha Noémi mellékszereplő lenne mások életében. Ez egyfelől plusz pont, mert a valóságban is mindenki mellékszereplő mások életében, ez így van rendben. Másfelől nem tudom, hogy egy regény esetén mennyire jó, ha az elvileg főszereplőt körülvevő mellékszereplők sokkal inkább irányítják és formálják a főszereplőt, a vele történő dolgokat, mint ő maga. Ez újfent kétfelé bomlik, egyrészt illeszkedik Noémi jelleméhez, ahhoz, hogy nem akar irányítani – de valamennyire kézben tartja, tartaná az életét. Másrészt egy történet főszereplőjének az a dolga, hogy a történet főszereplője legyen, ne több történet mellékszereplői metszéspontja. Mert ilyen érzés Noémit követni összességében.
Mintha lenne valahol egy Felix-regény, egy Daniel-regény, egy Florian-regény, és mindben közös pont a mellékszereplő: Noémi.
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mindez szubjektív, lehet, hogy másnak nem ez jön át. Az erősségei elvitathatatlanok, a gyengeségi Noémiből fakadnak, és képtelen vagyok eldönteni, hogy azok mennyire tudatosak.
Bár már ellőttem minden fontosabb fordulópontot és meghatározó eseményt, valamint töviről-hegyire bejártam a kétségeimet, kérdőjeleimet és problémáimat, így is bátran ajánlom olvasásra a Tangó, Berlint. Tökéletesen leképezi az egyetemről kikerült mai huszonévesek világát, nehézségekkel, örömökkel, lehetőségekkel és önismereti válságokkal teletűzdelve. Életszagú, és ez a legnagyobb dicséret, amit egy napjainkban játszódó, realista, romantikus, útkereső regényről mondhatok. Kiemeltem mindazt, amit szubjektíven hibának láttam, nem csengett össze a saját értékrendemmel, megítélésemmel, mert ezek is meghatározták az olvasmányélményemet, az értékelésemet, de ezzel együtt is kellemes kikapcsolódást jelentett.
Champagne & Dark Chocolate 